Főoldal · Játékkritikák · Astro Bot kritika

Astro Bot kritika

Platform, ami a kontroller minden élét ismeri. A Team Asobi a DualSense-t pályává alakítja.

Az Astro Bot ott kezdődik, ahol a legtöbb platformjáték egy oktatótáblát nyitna: a hajó szétesik, a kis robot zuhan, és a kontroller rázása a becsapódás. A Team Asobi nem technológiai demót csinált a DualSense-ből. Minden pálya egyetlen tiszta mondat. Az egyik a ventilátor, a másik a felület, amin mászol, a harmadik a madzag, amit húzni kell, és a rezgés pontosan annyi, hogy a kéz előbb tudja, mint a szem, hogy a madzag megfeszült.

A cameo-robotok — idegen sorozatok hősei egy-egy pálya végén — könnyen reklámmá válhattak volna. A játék ehelyett rövid, önálló ugrásokat ír köréjük. Nem kell ismerni a forrást, hogy a szakasz működjön, de aki ismeri, egy plusz poént kap, nem egy kötelező bólintást. A nehézség nagyja a kíváncsiságé. A fő útvonal befogadó, a rejtett falak viszont kérik, hogy másodszor is másképp ess le. A halál egy kipattanás, nem büntetőképernyő.

Amikor a térkép elfárad

A galaxis, ahonnan a pályákat választod, az első tíz órában ünnep. Utána a hiányzó robotok listája kezd hasonlítani egy takarítási naptárra. A pályák ötlete nem kopik el, a keret igen. Két főnök — egy mechanikus majom és egy késői géphajó — tovább húzza a poént, mint kellene. Ettől az Astro Bot még mindig az a platformer, amelyet a Pixelhu azoknak ad a kezébe, akik azt hitték, a műfaj csak nosztalgiából él.

PlayStation 5-ön játszottuk, mert a játék oda készült, és ezt nem szabad szétválasztani a kritikatől. A 9.0 a találékonyságé, levonva a gyűjtős fáradtságot. Ha csak a pályák belső óráját nézzük, kevés 2020-as évekbeli platform áll ilyen közel ahhoz, hogy minden ugrás indokolt legyen.

Galéria

A jelenetek a cikkhez készültek. A játékmenet leírása a szövegben van.

Kapcsolódó: Prince of Persia: The Lost Crown